Nem akárki vagyok én!

Kiscsillagom!

Vannak olyan pillanatok, amikor váratlan ajándékot, valami kényeztetést kapunk az Élettől. Mint amikor fél év indiai hányattatás után a repülőgép meghibásodása, valamint a szomszéd ülést elfoglaló brit turista leleményessége folytán egy éjszakát a Bombay Kempinskyben töltöttem. Fürdőkád (!), bolyhos fehér törülközők, süppedős padlószőnyeg és kilátás a tengerre. Mindez, persze, csak az első osztályú utasoknak járt, így az első órát a fürdőkádon kívül rettegésben töltöttem, várva a szállodamenedzsert, aki közli, hogy nekem ez nem jár, pakoljam a cuccom és menjek az olcsó szállodába. Mivel azonban senki nem jött, úgy döntöttem elfogadom, és fenékig élvezem India csodálatos búcsúajándékát.

Hasonlóképp élvezem most mindazt a kényeztetést, amit egy régi barátnak, Annácskának köszönhetek. 

A kastélyt – itt a faluban, Legénden így hívják a kétszintes kúriát – pár éve újították föl, de, ahogy az lenni szokott, talán sosem lesz teljesen kész. A fekvése viszont valóban „királyi”, egy kis dombtetőn áll, ahonnan rálátni a falura és a környező domboldalakra. A nyár legmelegebb napjaiban járunk, már reggel nyolckor a napernyő alá menekülök a kávémmal, de amint lemegy a nap, fel kell öltözni, úgy lehűl a levegő.

- Ha szilvás gombóc, akkor Kétbodony! – vágja rá teljes bizonyossággal tudakozódásomra a szendehelyi polgármester, Ignác (akihez szintén Anna visz el), útban Bori nénihez, a falu kilencven éves nevezetességéhez.

Kilenc óra van, de Bori néni már megszedte a málnát, később nem lehet odakint megmaradni. A fia is elkészült a fűnyírással, kérdi, mit kell még megcsinálni, de mára már nincs más. Bori néni boldogul; apró, törékeny kis asszony, de fürgeségét a húszévesek is megirigyelhetnék. Ide-oda cikázik a szobában, innen is, onnan is üdvözlő lapokat, táviratokat, ajándékokat vesz elő – most volt a születésnapja.

- Ezt az oklevelet – nagyon szépen van megfogalmazva – magától a miniszterelnöktől kaptam. Na? Nem akárki vagyok én! – nevet. – Nincs tíz a faluba, aki fel ne köszöntött volna – és ragyog. – Szerettem én mindig is az embereket, meg viszonozták is... Nem mondhatom, hogy nem. Meg nagyon jó családom van. Matuzsálem nem akarok lenni, de szeretnék még néhány évet köztük lenni.

Még sincs ma mesélő kedvében. Bori néni nem szűkölködik hallgatóságban: bármilyen küldöttség, fontos vendég érkezik a faluba, Bori néni benne van a hivatalos programban, még külföldi csoportok előtt is beszél, tolmács fordítja a szavait.

- Jókat mondok – neveti magát. – „Reggel egy stampó pálinka, délben 1-2 pohár bor, délután meg a kapanyél!” – oszt tapsolnak, nevetnek!

- Mindig ilyen vótam, ilyen minden lébe kanál. A többi barátnők meg jöttek utánam! De kódisok vótunk. Amikor legjobban ment volna, akkor halt meg az uram mellettem éjszaka. Ő vót nekem az első, meg az utolsó, boldogok voltunk, szépen éltünk. Én meg itt maradtam.

- Kilencven éves vagyok, gyógyszert nem ismerek – hallom, hogy ezt már a „színpadi” hangján mondja, a szíve máshol van – még egy órácskát is alig töltök nála. Megmutatja még a hátsó szobában berendezett múzeumot – személyes emléktárgyai megjelenítik a vidék elmúlt évszázadait. Közben egyre gyakrabban beleszövi a mondókájába, hogy mi mindent kell még ma elvégeznie.

- Olyan sokáig csak nem marad a kis hölgy….

Búcsút veszek hát Bori nénitől, de sebaj, tudom már hová kell mennem: Irány Kétbodony!

Persze oda is Anna visz el, bajba is lennék nélküle, tekintve a napi két buszjáratot. Ráadásul a faluban az összes szálláshely foglalt, néhány órába beletelt volna, hogy gyalog végigjárjam őket, s közben kegyetlen a hőség. Így Marika nénit, a szilvás gombócos nénik egyikét hívom fel – a telefonszámokat már sikerült beszerezni.

- Hát, a kis szobában elalhat, ha megfelel – egyezik bele azonnal, úgy, hogy szinte az utcáról esek be, vadidegenként. 

Jellemző. Az összes derűs Anyácska így fogadott, ismét csak megerősítve, hogy a jószándék és a bizalom elválaszthatatlan társak. 

Marika néni arca nem tűnik ismerősnek, de van még két nyom; két telefonszám a tarsolyomban. Marika nénitől azt is megtudom, hogy egyikük a Balatonon van szanatóriumban, de Anka nénihez elmehetek.

- Menjen csak hozzá, az jobban szeret beszélni! Az majd mesél magának! – biztat, miközben beköltözöm a kisszobába, s ő ebédhez terít. Elmagyarázza még, merre menjek, Anka néni meg már a kapuban vár. 

Ő az! – ismerem fel. A „Boldogasszony-anyácska prototípus”, az út megihletője. Eljött az Igazság Pillanata. Most kiderül, jól gondoltam, jól láttam-e, vagy csak hozzá képzeltem azokat az örökérvényű, s életünkből oly fájón hiányzó minőségeket, amikor megláttam őt Bátonyterenyén, a Palóc Fesztiválon? 

De ezt már csak legközelebb árulom el.

Ölellek, Kicsi Csillagom

                                             Anka néni szilvás gombócot készít

"Féketők" és más kincsek

Kicsi Csillagom!

Látod, így hozta az élet, hogy a legközelebb ilyen soká lett. Így hát nem ott folytatom, ahol abbahagytam, hisz az óta bejártam a Boldogasszony-utat, legalább is mentem, amíg hajtott tovább a vágy, de lassacskán az is elapadt. Nyár vége felé egyre tisztábban éreztem, hogy bár folytathatnám a keresést az idők végezetéig, már láttam, amit látnom kellett, megtaláltam, amit - akiket kerestem. Megtaláltam Boldogasszony Anyácskáit, akik derűs szeretetükben hordják anyai örökségünk kincseit. Sokat összegyűjtöttem belőlük, kicsit rendezgettem is őket, hogy odaadhassam Neked. Aztán jön majd az izgalmas része: hogy mihez is tudsz kezdeni velük. Hisz, valljuk be, a kincsek önmagukban mit sem érnek. 

Az út előtt valaki úgy vélekedett, „talán a Cserhát mélyén húzódó kis falvakban” találni még olyan néniket, akik a hagyományt követve voltak képesek megtartani derűs, jószándékú hozzáállásukat – „ha egyáltalán…”.

Akkor ezt kissé borúlátónak tartottam, de többé-kevésbé igaznak bizonyult: bár az ország más vidékein is találkoztam kedves, derűs nénikkel, máshol mégsem jelent meg előttem olyan elevenen az az egységes, szerves világ, amelybe a cserháti anyácskák meséi vezettek.

Az a mára már csak a legöregebbek emlékeiben létező világ, amiről hamis képünk van, elsősorban a történelemkönyvek, de még a történelmet általában hűebben ábrázoló irodalom szűklátókörűsége miatt is.

-          

   Szegények voltunk.

-  Nagyon sokat dolgoztunk.

Ez a két mondat kivétel nélkül mindenki szájából elhangzott.

Az érvényes közfelfogás szerint ezzel ki is merültek a világi lehetőségek. Már tudjuk is, milyen nyomorult kellett, hogy legyen az életük, szívünkben a szánalom húrjai pendülnek, s némi hálával gondolunk arra, hogy nekünk milyen jó.

Bele sem gondolunk abba, hogy a testi-lelki kényelmet a boldogság helyett választottuk. 

Vagy feladtuk. Feladtuk?

A legtöbben lemondtak arról, hogy megtalálják a boldogságot. Úgy gondolják, hogy az a gazdagság és hírnév hozadéka, az ő életük viszont harc és küszködés, kárpótolják hát magukat kényelemmel, és minden más elérhető kényeztetéssel. „Mert megérdemlik”!

Az anyácskák azonban így folytatták: - De nagyon boldogok voltunk!

Gondolhatnád, Kiscsillagom, hogy a „megszépítő múlt” mondatta ezt velük, de a szavaik nyomán egy meleg, meghitt világ tárul fel, sok nevetéssel és énekszóval, ahol „olyan nem volt, hogy valakinek ne legyen, aki megfőzze és kivigye az ebédet a mezőre”; ahol este, amikor már ellátták az állatokat, kiültek a patkára (ollyan kis pátkójuk vót a házaknak), és megbeszélték egymással a napi dolgokat. Ahol „minden nagyobb munkánál összejött a rokonság, sőt, még a szomszéd is átment, mert azt gondolta, millen jó lesz, amikor majd neki is segítenek”; ahol az ünnepeken „csak úgy zengett az erdő meg a hegyoldal a muzsikától meg az énektől”, s ahol a fiatalasszonyok reggel dallal ébresztették az állataikat.

A Nógrádsipeki Bözsi néni, a „féketős” Bözsi néni hegyvidéki tanyán nőtt föl. Az erdők közti tisztáson egy közös udvart fogtak körül a cselédházak, melyekben több család élt. Ahogy mesél, igaz emberi melegség árad szét a konyhában, ahol ülünk.

Az egyik családnál hat gyerek maradt apa nélkül a háború miatt.

- - Hát hogyne lettek volna azok szegények. De nem látszott rajtuk. Jókedvűek voltak. Olyan kedves, vidám teremtések.

S hogy ennek mi lehetett az oka?

- Hát, csak a szeretet. Hogy szerette egymást a nép.

Az biztos is, hogy az.

Meg segítette egymást. … Mi is, gyerekek, mintha testvérek lettünk vóna,… valahogy… szerettük egymást. Mer’ ma is él még az egyik Kaposvári-fiú, (az idősebb vót), aztán amikor összetanálkozunk, megölel… így megszorít… – Bözsi, olyan jó veled találkozni - mondja. – Ollan jó, amikor összetanálkozunk.”

Hát hiszen nem csak a „Bözsinek” örül. Az ölelésben magához szorítja azt a régi, kedves világot, aminek a melegét nem pótolja más. 

Életem és utazásaim során sokszor kerültem közel olyan emberekhez, akik élete, a szegényes körülmények miatt cseppet sem tűnik vonzónak, pláne, irigylésre méltónak, így a mi kultúránkon nevelkedett ember előbb fordítja el a fejét, mintsem észrevehetné természetes derűjüket, kapcsolataik szépségét, megéléseik minőségét. Nem engedheti meg magának, hogy lássa. Mert elhiszi világunk szlogenjét: a boldogság a fogyasztási szinttel együtt nő. Elhiszi, hogy az élete a politikától függ, hogy figyelnie a közéletre kell, nem egymásra, és főképp, hogy nincs más választása.

A lélek gazdagsága, a pillanatokon átfénylő szeretet, a kapcsolatok melege és öröme kultúránk számára nem valódi lehetőség, hisz az embert nem lelkiségnek, hanem egzisztenciának tartja. 

De hát olyan nyilvánvaló, hogy a lelkiállapota határozza meg, hogyan érzi magát az ember, akár palotában, akár erdei kunyhóban van! Negyven fölött erre mindenki rájön, mégsem erre figyelünk. Túl nagy a „kulturális ellennyomás”. 

Itt van a választóvonal. Ez az a választás, amelytől nem maradhatunk távol: belső, kiérlelt értékeink mentén haladunk-e, vagy éljük az életet, mint mindenki más, vonogatjuk a vállunkat és „táncolunk, gúzsba kötve”.

A valóban mélyen és veszélyesen „rendszer-ellenes” magatartás a következetesen szeretetteljes viszonyulás. Önmagunkhoz, egymáshoz, az élővilághoz, az egész létezéshez.  Ettől szerves egy társadalom.

És mellesleg :) az összes derűs anyácska, akivel találkoztam, e szerint élt. 

Úgy tűnhet, lelőttem a poént, hisz elmeséltem az út egyik fontos tanulságát. A tanulságok azonban nem mozdítanak előre, még csak újat se mondanak, hisz meggyőződésem, hogy az Élet törvényei minden ember szívébe bele vannak írva. (Azért is érezzük ilyen rosszul magunkat – belül tudjuk, hogy a világ egész más irányba fordult.)

Ami változást és új erőt adhat, az a személyes érintés, a szeretet egyéni megnyilvánulásai, melyekre – bár egyéniek – mégis ismerősként dobban rá a szívünk. Az anyácskák bőséggel ontották ezeket, lesz még mit mesélnem, Kiscsillagom. Meg aztán oly sok rímet találtam eddigi tapasztalataimra, oly sok az összecsengés az "Ősi jövendők"-kel és indiai útjaim tanulságaival, hogy ezeket is meg kell osztanom Veled. Még csak az elején járunk annak, hogy felderítsük a boldogság általános és speciális fejezeteit. Legközelebb (hamarosan :)) folytatjuk is. Ölellek.

         

                    
                      és a "fékető"

                       

Bözsi néni