Nem akárki vagyok én!

Kiscsillagom!

Vannak olyan pillanatok, amikor váratlan ajándékot, valami kényeztetést kapunk az Élettől. Mint amikor fél év indiai hányattatás után a repülőgép meghibásodása, valamint a szomszéd ülést elfoglaló brit turista leleményessége folytán egy éjszakát a Bombay Kempinskyben töltöttem. Fürdőkád (!), bolyhos fehér törülközők, süppedős padlószőnyeg és kilátás a tengerre. Mindez, persze, csak az első osztályú utasoknak járt, így az első órát a fürdőkádon kívül rettegésben töltöttem, várva a szállodamenedzsert, aki közli, hogy nekem ez nem jár, pakoljam a cuccom és menjek az olcsó szállodába. Mivel azonban senki nem jött, úgy döntöttem elfogadom, és fenékig élvezem India csodálatos búcsúajándékát.

Hasonlóképp élvezem most mindazt a kényeztetést, amit egy régi barátnak, Annácskának köszönhetek. 

A kastélyt – itt a faluban, Legénden így hívják a kétszintes kúriát – pár éve újították föl, de, ahogy az lenni szokott, talán sosem lesz teljesen kész. A fekvése viszont valóban „királyi”, egy kis dombtetőn áll, ahonnan rálátni a falura és a környező domboldalakra. A nyár legmelegebb napjaiban járunk, már reggel nyolckor a napernyő alá menekülök a kávémmal, de amint lemegy a nap, fel kell öltözni, úgy lehűl a levegő.

- Ha szilvás gombóc, akkor Kétbodony! – vágja rá teljes bizonyossággal tudakozódásomra a szendehelyi polgármester, Ignác (akihez szintén Anna visz el), útban Bori nénihez, a falu kilencven éves nevezetességéhez.

Kilenc óra van, de Bori néni már megszedte a málnát, később nem lehet odakint megmaradni. A fia is elkészült a fűnyírással, kérdi, mit kell még megcsinálni, de mára már nincs más. Bori néni boldogul; apró, törékeny kis asszony, de fürgeségét a húszévesek is megirigyelhetnék. Ide-oda cikázik a szobában, innen is, onnan is üdvözlő lapokat, táviratokat, ajándékokat vesz elő – most volt a születésnapja.

- Ezt az oklevelet – nagyon szépen van megfogalmazva – magától a miniszterelnöktől kaptam. Na? Nem akárki vagyok én! – nevet. – Nincs tíz a faluba, aki fel ne köszöntött volna – és ragyog. – Szerettem én mindig is az embereket, meg viszonozták is... Nem mondhatom, hogy nem. Meg nagyon jó családom van. Matuzsálem nem akarok lenni, de szeretnék még néhány évet köztük lenni.

Még sincs ma mesélő kedvében. Bori néni nem szűkölködik hallgatóságban: bármilyen küldöttség, fontos vendég érkezik a faluba, Bori néni benne van a hivatalos programban, még külföldi csoportok előtt is beszél, tolmács fordítja a szavait.

- Jókat mondok – neveti magát. – „Reggel egy stampó pálinka, délben 1-2 pohár bor, délután meg a kapanyél!” – oszt tapsolnak, nevetnek!

- Mindig ilyen vótam, ilyen minden lébe kanál. A többi barátnők meg jöttek utánam! De kódisok vótunk. Amikor legjobban ment volna, akkor halt meg az uram mellettem éjszaka. Ő vót nekem az első, meg az utolsó, boldogok voltunk, szépen éltünk. Én meg itt maradtam.

- Kilencven éves vagyok, gyógyszert nem ismerek – hallom, hogy ezt már a „színpadi” hangján mondja, a szíve máshol van – még egy órácskát is alig töltök nála. Megmutatja még a hátsó szobában berendezett múzeumot – személyes emléktárgyai megjelenítik a vidék elmúlt évszázadait. Közben egyre gyakrabban beleszövi a mondókájába, hogy mi mindent kell még ma elvégeznie.

- Olyan sokáig csak nem marad a kis hölgy….

Búcsút veszek hát Bori nénitől, de sebaj, tudom már hová kell mennem: Irány Kétbodony!

Persze oda is Anna visz el, bajba is lennék nélküle, tekintve a napi két buszjáratot. Ráadásul a faluban az összes szálláshely foglalt, néhány órába beletelt volna, hogy gyalog végigjárjam őket, s közben kegyetlen a hőség. Így Marika nénit, a szilvás gombócos nénik egyikét hívom fel – a telefonszámokat már sikerült beszerezni.

- Hát, a kis szobában elalhat, ha megfelel – egyezik bele azonnal, úgy, hogy szinte az utcáról esek be, vadidegenként. 

Jellemző. Az összes derűs Anyácska így fogadott, ismét csak megerősítve, hogy a jószándék és a bizalom elválaszthatatlan társak. 

Marika néni arca nem tűnik ismerősnek, de van még két nyom; két telefonszám a tarsolyomban. Marika nénitől azt is megtudom, hogy egyikük a Balatonon van szanatóriumban, de Anka nénihez elmehetek.

- Menjen csak hozzá, az jobban szeret beszélni! Az majd mesél magának! – biztat, miközben beköltözöm a kisszobába, s ő ebédhez terít. Elmagyarázza még, merre menjek, Anka néni meg már a kapuban vár. 

Ő az! – ismerem fel. A „Boldogasszony-anyácska prototípus”, az út megihletője. Eljött az Igazság Pillanata. Most kiderül, jól gondoltam, jól láttam-e, vagy csak hozzá képzeltem azokat az örökérvényű, s életünkből oly fájón hiányzó minőségeket, amikor megláttam őt Bátonyterenyén, a Palóc Fesztiválon? 

De ezt már csak legközelebb árulom el.

Ölellek, Kicsi Csillagom

                                             Anka néni szilvás gombócot készít