Kicsi Csillagom!
Látod, így hozta az
élet, hogy a legközelebb ilyen soká lett. Így hát nem ott folytatom, ahol
abbahagytam, hisz az óta bejártam a Boldogasszony-utat, legalább is mentem,
amíg hajtott tovább a vágy, de lassacskán az is elapadt. Nyár vége felé egyre
tisztábban éreztem, hogy bár folytathatnám a keresést az idők végezetéig, már
láttam, amit látnom kellett, megtaláltam, amit - akiket kerestem. Megtaláltam
Boldogasszony Anyácskáit, akik derűs szeretetükben hordják anyai örökségünk
kincseit. Sokat összegyűjtöttem belőlük, kicsit rendezgettem is őket, hogy
odaadhassam Neked. Aztán jön majd az izgalmas része: hogy mihez is tudsz
kezdeni velük. Hisz, valljuk be, a kincsek önmagukban mit sem érnek.
Az út előtt valaki
úgy vélekedett, „talán a Cserhát mélyén húzódó kis falvakban” találni még olyan
néniket, akik a hagyományt követve voltak képesek megtartani derűs, jószándékú
hozzáállásukat – „ha egyáltalán…”.
Akkor ezt kissé
borúlátónak tartottam, de többé-kevésbé igaznak bizonyult: bár az ország más vidékein
is találkoztam kedves, derűs nénikkel, máshol mégsem jelent meg előttem olyan
elevenen az az egységes, szerves világ, amelybe a cserháti anyácskák meséi
vezettek.
Az a mára már csak
a legöregebbek emlékeiben létező világ, amiről hamis képünk van, elsősorban a
történelemkönyvek, de még a történelmet általában hűebben ábrázoló irodalom
szűklátókörűsége miatt is.
-
Szegények voltunk.
- Nagyon sokat dolgoztunk.
Ez a két mondat
kivétel nélkül mindenki szájából elhangzott.
Az érvényes
közfelfogás szerint ezzel ki is merültek a világi lehetőségek. Már tudjuk is,
milyen nyomorult kellett, hogy legyen az életük, szívünkben a szánalom húrjai
pendülnek, s némi hálával gondolunk arra, hogy nekünk milyen jó.
Bele sem gondolunk
abba, hogy a testi-lelki kényelmet a boldogság helyett választottuk.
Vagy feladtuk.
Feladtuk?
A legtöbben
lemondtak arról, hogy megtalálják a boldogságot. Úgy gondolják, hogy az a
gazdagság és hírnév hozadéka, az ő életük viszont harc és küszködés,
kárpótolják hát magukat kényelemmel, és minden más elérhető kényeztetéssel.
„Mert megérdemlik”!
Az
anyácskák azonban így folytatták: - De nagyon boldogok voltunk!
Gondolhatnád,
Kiscsillagom, hogy a „megszépítő múlt” mondatta ezt velük, de a szavaik nyomán egy
meleg, meghitt világ tárul fel, sok nevetéssel és énekszóval, ahol „olyan nem
volt, hogy valakinek ne legyen, aki megfőzze és kivigye az ebédet a mezőre”;
ahol este, amikor már ellátták az állatokat, kiültek a patkára (ollyan kis
pátkójuk vót a házaknak), és megbeszélték egymással a napi dolgokat. Ahol
„minden nagyobb munkánál összejött a rokonság, sőt, még a szomszéd is átment,
mert azt gondolta, millen jó lesz, amikor majd neki is segítenek”; ahol az
ünnepeken „csak úgy zengett az erdő meg a hegyoldal a muzsikától meg az
énektől”, s ahol a fiatalasszonyok reggel dallal ébresztették az állataikat.
A Nógrádsipeki
Bözsi néni, a „féketős” Bözsi néni hegyvidéki tanyán nőtt föl. Az erdők közti
tisztáson egy közös udvart fogtak körül a cselédházak, melyekben több család
élt. Ahogy mesél, igaz emberi melegség árad szét a konyhában, ahol ülünk.
Az egyik családnál
hat gyerek maradt apa nélkül a háború miatt.
- - Hát hogyne lettek volna azok
szegények. De nem látszott rajtuk. Jókedvűek voltak. Olyan kedves, vidám
teremtések.
S hogy ennek mi
lehetett az oka?
- Hát, csak a
szeretet. Hogy szerette egymást a nép.
Az biztos is, hogy
az.
Meg segítette
egymást. … Mi is, gyerekek, mintha testvérek lettünk vóna,… valahogy… szerettük
egymást. Mer’ ma is él még az egyik Kaposvári-fiú, (az idősebb vót), aztán
amikor összetanálkozunk, megölel… így megszorít… – Bözsi, olyan jó veled találkozni -
mondja. – Ollan jó, amikor összetanálkozunk.”
Hát hiszen nem csak
a „Bözsinek” örül. Az ölelésben magához szorítja azt a régi, kedves világot,
aminek a melegét nem pótolja más.
Életem és utazásaim
során sokszor kerültem közel olyan emberekhez, akik élete, a szegényes
körülmények miatt cseppet sem tűnik vonzónak, pláne, irigylésre méltónak, így a
mi kultúránkon nevelkedett ember előbb fordítja el a fejét, mintsem
észrevehetné természetes derűjüket, kapcsolataik szépségét, megéléseik minőségét.
Nem engedheti meg magának, hogy lássa. Mert elhiszi világunk szlogenjét: a
boldogság a fogyasztási szinttel együtt nő. Elhiszi, hogy az élete a
politikától függ, hogy figyelnie a közéletre kell, nem egymásra, és főképp,
hogy nincs más választása.
A lélek gazdagsága,
a pillanatokon átfénylő szeretet, a kapcsolatok melege és öröme kultúránk számára
nem valódi lehetőség, hisz az embert nem lelkiségnek, hanem egzisztenciának
tartja.
De hát olyan
nyilvánvaló, hogy a lelkiállapota határozza meg, hogyan érzi magát az ember,
akár palotában, akár erdei kunyhóban van! Negyven fölött erre mindenki rájön,
mégsem erre figyelünk. Túl nagy a „kulturális ellennyomás”.
Itt van a
választóvonal. Ez az a választás, amelytől nem maradhatunk távol: belső, kiérlelt értékeink mentén haladunk-e,
vagy éljük az életet, mint mindenki más, vonogatjuk a vállunkat és „táncolunk,
gúzsba kötve”.
A valóban mélyen és veszélyesen
„rendszer-ellenes” magatartás a következetesen szeretetteljes viszonyulás.
Önmagunkhoz, egymáshoz, az élővilághoz, az egész létezéshez. Ettől szerves egy társadalom.
És mellesleg :)
az összes derűs anyácska, akivel találkoztam, e szerint élt.
Úgy tűnhet,
lelőttem a poént, hisz elmeséltem az út egyik fontos tanulságát. A tanulságok
azonban nem mozdítanak előre, még csak újat se mondanak, hisz meggyőződésem,
hogy az Élet törvényei minden ember szívébe bele vannak írva. (Azért is érezzük
ilyen rosszul magunkat – belül tudjuk, hogy a világ egész más irányba fordult.)
Ami változást és új
erőt adhat, az a személyes érintés, a szeretet egyéni megnyilvánulásai,
melyekre – bár egyéniek – mégis ismerősként dobban rá a szívünk. Az anyácskák
bőséggel ontották ezeket, lesz még mit mesélnem, Kiscsillagom. Meg aztán oly
sok rímet találtam eddigi tapasztalataimra, oly sok az összecsengés az "Ősi jövendők"-kel és indiai útjaim tanulságaival, hogy ezeket is meg kell osztanom
Veled. Még csak az elején járunk annak, hogy felderítsük a boldogság általános
és speciális fejezeteit. Legközelebb (hamarosan :)) folytatjuk
is. Ölellek.
és a "fékető"
Bözsi néni
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése