2016. július 30., szombat

„A mennyei szent városnak – nagy tökei vannak”



Kicsi Lánykám!

Lassan, de biztosan „pálócosodok”. Már megértem, amikor Margit néni meséli, hogy „bárhová mentünk, batut köllött kötnyi a hátunkra, hogy fát vigyünk haza, akármilen vékonkát is”, Tudom már, hogy a „szakácska” a kötény, a „lajbi” a mellény,a „masina” meg a tűzhely, s hogy régen az asszonyok szalmát tettek a talpuk alá, azt locsolták meleg vízzel, mikor télen a patakban áztatták a kendert.

Tudományos megfigyelést is teszek: mindenkinek, akivel beszélgetek, kék a szeme. A kék szem és a hosszú élet így kétségtelenül összefüggenek.

Meglepődöm viszont azon, hogy majd’ az összes néni szerelemből ment férjhez. Valahogy másra számítottam. Ismert a faluban minden legényt minden lány, aztán jól "összenézték" egymást.

- Vasárnap délután litánia után – az is kötelező vót akkoriba – elmentünk a faluba – meséli Margit néni. – A kocsma ott vót a falu közepén, a legények a kocsmába, mi meg végig a templomtól ki a temetőig énekelve járkáltunk. Tizenöt-húsz lány összekapaszkodva, meg az asszonyok is, kisgyerekek, mindenki eljárt oda. Akkor így szórakoztunk.
Margit néni, mesemondó, énekel és táncol a Hagyományőrző Körben, és a Népművészet Mestere. A háza tele van népviseletbe öltöztetett babákkal, ő varrta, hímezte valamennyiük ruháját. Most is varrni készül, de elragadja a beszélgetés, leteszi a tűt.

- Vót, hogy hónapokig nem láttunk pénzt, termeltünk krumplit, liszt vót, meg minden, oszt azt ettük. Vót csirke, de azt eladtuk, nem ettük meg – abból kellett szoknyát venni. Mi nyulat ettünk.  Eladtuk a csirkét, osztán mindjárt megvettük a szoknyát, vagy a kendőt, vagy a harisnyát – drága vót! Azt ettük, ami vót, laskát, haluskát, bodagot… egy héten kétszer vót bab… meg nem is tudtak főzni… rántott hús, á… honnan is tudták vóna…

- Nagyboldogasszonykor mentünk Szentkútra, az nagy ünnep vót…   vótak ilyen előénekesek, oszt vót a szomszédba egy asszony, anyu mesélte, hogy hallotta, hogy amint mentek a pusztába, egy uraságé vót az, vótak sok birkák… oszt sok kos vót, oszt az asszony, ahogy énekelte az éneket, hogy „a mennyei szent városnak” oszt a kosokat ahogy meglátta, beleénekelte, hogy „nagy tökei vannak”. Vót, aki behúgyozott mán a nevetéstől, hemperegtek az úton… Oszt anyu meg átment hozzá, és megkérdezte: igaz-e, hogy maga ezt énekelte? – Igaz, ragyogóm! Elgondolkodtam… oszt beleéneköltem.

De Margit néni ritkán nevet, inkább együttérzésre vágyik élete sok nehézségét felemlegetve. Hosszasan sorolja rossz szomszédjától elszenvedett bántalmait, bár az, szegény, már néhány éve meghalt. Margit néni panaszos hangon mesél, néha legyint egyet a világra: - Kispad az van, de nincs, aki kiüljön rá.  Csak egyszer mosolyog, akkor is úgy, mint egy csintalan kislány: az unokája van itt a városból, s összeszidja, amiért kihúzgálta a sárga málnát. – Az különlegesség, Mama! Te meg kihúzgálod! – Olyan izé vót, nem úgy nézett ki, ahogy a rendes málna – vonogatja a vállát Margit néni szégyenlős mosolygás kíséretében.

Milyen szerencse, hogy ebben a helyzetben találkozom vele… velük. Természetes jószándékkal vagyunk egymás iránt, kölcsönösen előnyös, (emberi) viszonylatban. Mert (szinte) mindenki szereti, ha kérdezik, ha őszintén kíváncsiak rá. Engem is segítenek minden létező és létezhetetlen módokon. És így „magától” lép be a megértés, együttérzés és elfogadás, kiszorítva a beszűkültséggel szemben meglévő ellenérzetemet. Az amúgy is csak a keret, amibe beleszülettek, és nem is láttak más mintákat az életre.

Gondold csak el, Kicsim, milyen időket éltek: a régi rend, a hagyomány rendje, ami tágasságot, teret és perspektívát adott az életnek, széthullott az életük során, az erőszakos 20. század jól megcibálta és kizsigerelte őket, keménnyé és nehézzé tette az életüket. Ők meg elhitték, hogy ez az élet rendje. Pedig csak a világé. A Hatalom berendezkedésé, amelyben tízezer éve szenved az emberiség nagy része. Nem csoda, hogy nem hallunk a történelemórákon több százezer éves múltunkról, és azokról a kultúrákról, amelyek az együttműködés hálózatára épülő társadalmakat alkottak.

De majd Ti, Kicsi Lányom, Ti már egy szabadabb, tágasabb és örömtelibb életben éltek – már most, hiszen „belülről vezérelt üzemmódban vagytok, már most mást és másképp láttok, s a kibontakozó, új világban éltek, amiben ez (a régi) is benne van, de még mennyi minden más! Jóság!

Ölellek, Kiscsillagom!


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése