Kicsi
Kincsem!
Évikéék
– tudod, a varsányi családom – csak sorolják a számba vehető öregeket,
legtöbbször el is visznek, bemutatnak, mégis más úgy... közben etetnek. Első
este tinóru gombapörkölt nokedlival. És ugye velük ebédelek vasárnap? Lesz
nyúlleves –a környék hagyománya, mindenki megemlíti.
Én
meg hálásan eszem a finomságokat, és beszélgetek az öregecskékkel, egyikkel a
másik után.
Ilon
néni a falu végén lakik, épp meggyet készül magozni, szívességből, a szomszédnak
(„megcsinálom, aranyom, persze, hogy megcsinálom”), de nem engedi, hogy
segítsek, „csak összekoszolná a kezét”. Ma, sajnos, fáj a feje, nincs sok kedve
mesélni.
Pista
bácsi 92 éves, 3 éve agyvérzést kapott, de vannak jó napjai, hát próbálkozom.
Ma
közepes a helyzet, inkább Jutka, a lánya mondja el helyette a már sokszor
hallott történeteket. Pista bácsi 19 éves korában orosz hadifogságba esett
(épp, mint az én édesapám. Megvan a kapocs!). A beszélgetés kicsit akadozik, de
egyre többet mosolygunk egymás szeme mélyére, és mire elbúcsúzom, azt érzem,
megszerettük egymást. Jutkával, aki Németországból jött haza, hogy az édesapja
mellett legyen, a kapuban még megosztjuk reményünket, hogy „majdcsak jobb lesz
a világ, és az emberek kedvesebbek lesznek egymáshoz.”
Nem
hallottam semmi különöset, a film szempontjából is felejthető találkozás volt,
és mégis: melegíti a szívemet, és könnyű léptekkel megyek tovább..
a
következő Pista bácsihoz, aki már 95 éves, de a 75-öt is elhinném, magas, erős
ember, egyedül él, a fiai gondoskodnak róla, minden nap ott vannak nála, már a
kertet is ők művelik. Béla, az egyik fia, hoz is be frissen szedett szamócát,
málnát, csokis süti is kerül az asztalra, és, persze, feltétlenül koccintanunk
kell a házi pálinkával. Kényeztetnek, Pista bácsi lelkesen mesél, csak épp
egész másról, ugyanis teljesen süket. Jön a mentő ötlet: leírom: „Az
asszonyokról tessék mesélni, Pista bácsi! Betűzgeti is, de talán nem tudja
kiolvasni, leírom nyomtatott nagybetűkkel – eredmény nélkül. Pista bácsi nem
sokat bajlódik a betűimmel, mesél tovább, arról, ami eszébe jut, s közben egyre
unszol: vegyen még! Búcsúzóul mindkét hatalmas tenyerébe veszi a kezem,
megszorongatja, mosolyogva integet.
Annus
néni is málnával traktál – nagy szerencsém van: Nógrád málnatermő vidék, épp
most érik. Most aztán annyit ehetek, amennyi belém fér.
Várja
haza az ő Pista bácsiját a kórházból, minden héten kezelésekre jár, mióta
stroke-ot kapott. Annus nénivel a hagyományőrző csoportban találkoztak, együtt
szoktak énekelni, táncolni. Két nappal később Pista bácsi nekem is elénekli a
kedvenc nótáit, ültében is ritmusra jár a lába, a járókeret mozdulatlan lába
mellett. Még most is szépen énekel, Annus néni oldalra húzódva, megilletődötten
hallgatja. Öregségükre kerültek össze, özvegyek voltak mindketten. A
rossz nyelvek beszélik, hogy „persze, szép nyugdíja van a Pista bácsinak”, de
mondhatnak, amit akarnak, látni, hogy szeretik egymást.
-
Biztos, hogy én már nem is élnék, ha ő nem lenne – mondja Pista bácsi. Annus
néni meg a kezébe ad egy kistányért a kedvenc süteményével.
Egész
nap szeretetben úszom; árad az öregecskékből, s én is kapok belőle. Ezt kívánom
Neked, is, Kiscsillagom! Ölellek
Pista bácsik
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése